Egyre több helyről hallom, hogy az elvált családoknál, a különélő szülő szinte elfelejti az első szülött gyermekét/gyermekeit – pedig a gyermekek mennének – és már csak az „új” családja létezik a számára. Nem hívja, nem keresi gyermekeit, nem köszönti meg őket a születésnapokon, névnapokon és karácsonykor sem.
Mindegy hány éves gyerekekről beszélünk – még felnőtt is lehet az a gyerek -, de szükségük van az édesapjukra és az édesanyjukra egyaránt. De leginkább egy normális apaképre és anyaképre lenne szükségük a gyerekeknek.
Fontos lenne, hogy érezzék biztonságban vannak, és bármi is történt a szüleik között, attól még számíthatnak mind a két félre. A válás válságos idejében felszabadulhatnak a régen elfojtott érzelmek, amelyek felszínre kerülésével fájdalmas hibákat követhetnek el a felek, de törekedni kell – mindenki érdekében – hogy minél előbb rendeződjenek a dolgok.
Könnyű azt mondani, hogy az apja/anyja ellenem neveli; vagy nem engedi hozzám a gyerekeket. Viszont legtöbbször erről szó sincs, csak könnyebb a másikat hibáztatni, mint őszintén szembenézni önmagunkkal, hogy vajon, hol lehetek én a „ludas” a sztoriban. A másik oldala ennek, hogy egy bizonyos életkor után egy gyermek egyedül is el tudja dönteni, hogy akar-e valakivel találkozni, nincs az a korlát vagy kerítés, amivel meg lehetne akadályozni a találkozást, ha azt valóban akarják.
Nagyon nagy bajban van az a szülő, aki valóban a különélő szülő ellen neveli a gyermekeit, hiszen valószínűleg fel sem fogja mekkora károkat okoz a pici – vagy nagyobbacska – gyermekek lelki világában. A gyermekek nem felejtenek és nem lennék annak a szülőnek a helyében, akit majd egykoron a felnőtt gyermeke szembesíti a tettével.
A gyerekeknek mind a kettő szülőjére szüksége van! Szívfacsaró látvány látni, amikor a különélő szülő megígéri, hogy megy a gyermekért, vagy találkoznak valahol és nem megy el. A kisebb gyermekek ezt hangosan ki is nyilvánítják, viszont a nagyobb gyermekek már némán, szívük mélyén elrejtett sebként cipelik a : „Nem szeret az apukám/anyukám.” „Nem kellek apámnak/anyámnak.” „Már nem vagyok fontos apunak/anyunak.” „Nem érdeklem már apámat/anyámat.”…
Ezeket a fájdalmakat mélyen elnyomják és elfojtják a tudattalanba, hogy túléljék a mindennapokat. A gond ezzel csak az, hogy ezek a sebek mindig gyógyulásért fognak kiáltani. Mindig olyan helyzetbe fognak ezek a gyermekek keveredni – felnőttként, ahol „nem fogják szeretni” őket, hogy bebizonyítsa nekik az élet, hogy amit gondolnak az igaz.
Ezeket szoktam tükröknek hívni vagy fájdalmas nyomógomboknak…
A szülő pedig, aki velük él semmilyen módon sem tudja pótolni a másik felet. Nem tud apa és anya lenni egy személyben. Nem tud egyszerre normális apaképet és anyaképet is mutatni. Magában pedig, némán sír a gyermekeivel együtt, szíve szakad meg, mert nem tudja megadni azt a szeretetet, odafigyelést és törődést a gyermekeinek, amit a másik féltől várnak el.
Az szokott lenni a legérdekesebb, amikor valaki ezen keresztül megy gyermekkorában és utána ugyanezt megteszi a gyermekeivel. Azt gondolnánk, hogyha valaki keresztülment azon, hogy a válás után a különélő szülő rá sem nyitotta az ajtót, nem írt, nem kereste, akkor megfogadja, hogy ő biztosan soha nem tesz ilyet majd a gyermekeivel. Hihetetlen fájdalom és mély sebek rejtőzhetnek a mélyben, ha valaki ezek után, így bánik a gyermekeivel.
Kérdésként szokott még felmerülni bennem, hogy a különélő szülő „új” párja vajon, mit gondol. Hogyan tud apaként/anyaként felnézni a férjére/feleségére, ha az tulajdonképpen eldobta, vagy szóba sem áll a régi családjával. Nem jut eszébe, hogy lehet egyszer az ő közös gyermekükkel is így fog majd bánni?…
A törékeny gyermeki lelkeknek még nagyobb szükségük van arra, hogy érezzék szeretik, tisztelik és elfogadják őket, fontosak a szüleik és a szeretteik számára. Ezek nélkül a traumák nélkül is éppen elég sérüléseket szereznek gyermekkorban a társaiktól, tanáraiktól, barátaiktól és rokonoktól, amelyeket majd azután felnőttkorban oldani kell. Nincs szükségük még arra is, hogy az elvált szüleik acsarkodását végignézzék, vagy megéljék, hogy nem számítanak már az elköltöző szülő számára.
Sajnos felnő egy olyan generáció – vagy már fel is nőtt – ahol ez már természetes, hiszen mindenkinek vannak a környezetében olyan ismerősök, ahol nem keresi a gyermekét a különélő szülő. De szerencsére ennek az ellenkezőjére is sok jó példa van.
Kedves Apuka/Anyuka, aki már elfelejtette, milyen érzékeny is a gyermeki lélek: MINDIG a nagy keresi a kicsit! Soha nem fordítva! A szülő hívja a gyermekét és nem a gyermek a szülőt. Ha Te beszélni akarsz a gyermekeddel, vagy látni akarod, akkor biztosan megtalálod a módját, hogy ezt elérd. Ha valamit akarsz azt el tudod érni. Ha igazán akarod! Ha csak a külvilágnak játszod a kisded játszmáidat, hát tedd, éld csak tovább a kirakat életedet, mindig lesznek, akik hinni fognak neked.
De az igazi kérdés az: MEGÉRI-E?
Megéri-e elvesztegetni gyermekeid legszebb éveit?
Megéri-e lemaradni gyermekeid élményeiről?
Megéri-e lemaradni a ballagásokról, születésnapokról, karácsonyokról?
Megéri-e lemondani életed Csodáiról?
Megéri-e élni a gyermekeid nélkül?
Megéri-e kifogásokat gyártani?
Megéri-e a dac, a harag és a bosszú?
Megéri-e megjátszani, hogy ez már neked nem is olyan fontos?
Megéri-e egyéb kompenzációs tevékenységeket folytatni, hogy palástold a fájdalmad?
MEGÉRI?????
Tánczos Lívia
Könyvrendelés: http://sikerutja.hu/fonixmadar és http://sikerutja.hu/sikerutja-titkos-lepesei/
Kedves Tánczos Lilla!
Ez a cikk finoman szólva felületes! Én nem tudom, hogy van-e gyermeked, vagy hogy elváltál-e? Ha nem , akkor hogy mersz véleményt nyilvánítani? Ha szak ember vagy, akkor is véleményes az ügy!
A magyar családjog nem a külön élő mellett van, hanem az együtt élő mellett…
Pár év alatt a kapcsolat jéghideggé válik.
És jó magyar szokásként az együtt élő ellen nevel bosszúból.
És igen ebben az esetben egyikőjük sem a gyermeket nézi, hanem az egymásnak okozott fájdalmat!
És aki külön él szépen inkább az elengedés mellett dönt!
Úgy hogy tessék nem okoskodni!
Ebben a cikkben semmi tapasztalat.
A mai magyar gyermekvédelmi törvények és családjog sem támogatja a láthatást és a gyermek és elvált szülő kapcsolatát nehezíti.Mondhatjuk nyugodtan,hogy azt aki elmegy ellehetetleníti mind az otthagyott fél mind a bíróság.Az esetek 90%-ában igenis ellen nevelés folyik és igenis akadályozva van a láthatás a másik szülőnek pedig csak kötelessége van….fizetni.Csak pApiron maradnak gyerekei.Nem csoda,hogy a kapcsolat végül oda jut ahova…..
Ez mind szomorú történet! Az én feleségem is lelépett hátrahagyva a gyermekeit rám,de az a szomorú,hogy semmilyen esemény nem érdekli a gyerekekkel kapcsolatban. Se karácsony se szülinap vagy névnap stb. Három éve nem kíváncsi a gyermekeire. Ilyen tipúsú anyákat élve kellene elásni!
Tokeletes apuka voltam es nem kovettem el hibat.
Szuletesetol fogva foztem, mostam, vasaltam, enekeltem, gitaroztam, meseltem, a kislanyomnak, minden aldott nap. Se haverok se sorozes, csak a csalad.
Mindent munka mellett.
Az asszony felrement amig en a lanyunkat ellatam.
A per alatt a gyerek nalam maradt, majd miutan nem mentem bele az 50-50% ba, az anya lett a gyam.
Alzarta a lanyunkat elolem, azt mondta ha keresni merem, megveret a szeretovel.
Hittem abban hogy a gyerek tombolni fog utanam, hiszen en elegittettem ki minden igenyet addig. Oviba, iskolaba is en vittem,hoztam.
Hat a lanyunk nem tombolt utanam.
Volt olyan gyermekpszichologus szakember aki azt mondta, hogy egy gyereknek is vannak kotelessegei a szulovel szemben.
Az o erzesei oszintek es ha szeret akkor megtalalja a modjat hogy lathassa a szulot.
Masfel eve nem lattam a lanyomat.
Probaltam Skypeon tartani vele a kapcsolatot, tabletet vettem neki.
Ha sikerult is neha eloben beszelni, csak en kerdezgettem.
Mara semmi nem maradt.
Neki ugyanugy kotelessege lenne a kapcsolattartas egy olyan apaval szemben aki 9 evig, amig hagytak, tokeletes apa volt es vagyok most is.
Én is így jártam a fiammal.A volt élettársam ,aki 8 évig nevelte a gyerekemet,amíg szét nem mentünk.A munkámból kifolyólag a fiam nála maradt ideiglenesen.Aztán 6 évig nem engedte meg ,hogy találkozzam a saját fiammal ,Mindent elkövetett ,és keresztbe rakott ,pedig 2 hetente mentem a látogatási időben .Még a családtagjaimmal ,rokonokkal sem engedte a kapcsolattartást ,merta gyerek nem majom ,hogy mutogatni kellene.A gyerektartást persze elfogadta,sőt követelte annak ellenére ,hogy a másik 2 fiam után is fizettem.A bíróság és a családsegítők is elnézték neki .Mindig a zacival fenyegette a gyermekem .A srác om már 20 éves ,2 éve jó vele a kapcsolatom ,ő meg nem bír vele .Vissza nyalt a fagyi !!!
Idézem a cikkből:
“Nagyon nagy bajban van az a szülő, aki valóban a különélő szülő ellen neveli a gyermekeit, hiszen valószínűleg fel sem fogja mekkora károkat okoz a pici – vagy nagyobbacska – gyermekek lelki világában. A gyermekek nem felejtenek és nem lennék annak a szülőnek a helyében, akit majd egykoron a felnőtt gyermeke szembesíti a tettével.”
Sajnos ismerek ilyen eseteket is…
Úgy gondolom minden eset egyedi és több szemszögből is meg kellene nézni… de egy biztos türelemmel és kitartással kell felé fordulni, éreznie kell, hogy rátok mindig számíthat, mindig fordulhat felétek bizalommal… hívni kell kitartóan – nem feladni – és ha megy örülni, és nem felhánytorgatni, miért nem ment sokáig…
És akkor mi van, ha az anya nem engedi a gyerekhez oda az apját? És a végtelenségig provokálja?
Jó ez a cikk,én is elvált vagyok és a mostani párom is.Nekem két gyermekem van a páromnak egy és most van egy közös.Sajnos az én exem nem igazán foglalkozik a gyerekekkel pedig nem nevelem ellene akkor láthatja vagy akkor mehetnek hozzá amikor csak akarnak(már nagyok kicsik voltak mikor külön mentünk)pedig nagyon hiányzik nekik az édesapjuk.A párom lánya egy pár évig jött hozzánk ahogy a bíróság elrendelte de ez is mindig nagy vihart kavart mert az anyuka iszonyatos veszekedés uttán engedte a kislányt(persze minfig a kislánya előtt csinálta).A párom exe megmondta neki miest betölti a 14 évet soha többé nem fogja elengedni hozzánk.Folyton rossz és csúnya szavakkal illetett minket a lány előtt.Bárcsak az én exem lenne fele annyira olyan mint a párom.Éveken keresztül este hívta a lányát mivan vele,hogy van hogy telt a napja stb.külön kis szobát is csináltunk neki hogy érezze itt is othon van.Nagyon örült hogy lessz egy húga(az anyukájánál is született közben egy öccse)Eleinte jött is és nagy volt a boldogság de valami történt és nem jön lassan egy éve. Sejtjük hogy az anyuka az aki mozgatja a szálakat a háttérben.És mi viszont értetlenűl állunk a helyzet előtt mert nem tudja megmondani mért nem jön hiába kérdjük tőle.Kérdeztük nem szeret itt lenni?Vagy féltékeny hogy van itt is egy testvére?De a válasz mindig az hogy szereti a tesóját és szeret itt leni.Így sok olyan közös élményröl lemarad amit soha nem lehet pótolni.A kishuga két éves lessz most kezd beszélni és az én két gyermekem nevét mondja szalad eléjük átöleli öket de elszomorít és fájdalmas számunkra főleg a páromnak hogy az ő két gyermeke nem ismerik meg egymást.És a leggrosszabb az a tudat hogy mi lesszünk a hibásak.Pedig mindig hívjuk,hogy jön e hozzánk de erre az a válasz majd megyek (de ez megy már lassan egy éve)De erőltetni sem szeretnénk csak egy értelmes választ hogy mi az oka.Ez esetben mit lehet tenni?Vajon tényleg mihibáztunk?
Minden történet egyedi és más… Sok esetben nem traumatizálódnak a gyerekek, nem hagy bennük mély nyomot a válás, mert (pl.) nem kötődnek érzelmileg a különélő szülőhöz. Természetesen egy kapcsolatot, amit a gyerekek nem szeretnének én sem erőltetnék…
Elvált szülők gyermeke vagyok, magam is elváltam, második, immár boldog házasságban. Igen, négy kicsi gyerekkel maradtam egyedül, nem volt könnyű. Utólag visszagondolva meggyőződésem, hogy a gyerekek apjának a gyerekek létével, a családi élettel volt baja. Ugyan tervezett terhességek voltak, de a gyerekekkel kezdettől én voltam, az apjuk nem foglalkozott velük. Mikor elköltözött, ők nem érezték meg a hiányát. A válóper idején persze egóból harcolt a láthatásért, a gyerekek zokogva mentek vele, de ő a szüleinek passzolta le őket. A válás kimondása után már ez hál’ Istennek elmaradt. A gyerekek sosem akartak vele menni. Jelenlegi párommal teljes családot alkotunk. A lurkókat időről időre biztosítom, hogy ha a vér szerinti apjukkal találkozni szeretnének, megpróbáljuk elintézni. Nem látom be, miért kellene ráerőltetnek mindenkire, amit nem akarnak. Aztán sok esetről tudok, mikor az elvált apuka mindent megtesz, ami tőle telik, de a gyereknek nyűg. Már értékrend, amiben élnek, és nem találja a szülő az utat. Nyögvenyelős órák telnek el éveken keresztül. Tényleg vinni kell zokogó gyereket? Tényleg erőltetni kell? Én, mint gyerek, hálás voltam apámnak, amiért nem kínzott. Igen, ovis koromban fájt, mikor nem jött. Aztán, mikor már felnőttem, már köszönöm, nem kértem belőle. Rengetegen a környezetemben egyik vagy másik oldalról ezt átélik. Ha a gyereket otthon elkényeztetik, nem akar úgy az apjához menni, hogy az az elmaradt nevelést pótolná. És azt sem lehet,hogy ezen alkalmakkor minden meg legyen engedve anyagilag “megvéve” azt újabb találkozás. Tagadhatatlanul nehéz helyzetek, de nem hiszem, hogy a kapcsolat erőltetése feltétlen helyes volna.